Tónival az gimnázium első évétől jártunk együtt. Soha nem érdekelt más fiú, csak ő. Boldog és elégedett voltam mellette: együtt fedeztük fel a világot, és persze egymást. Nem volt jó tanuló, az egyetemen egyik évet halasztotta a másik után, miközben én is dolgozni kezdtem: az egyik jó hírű gimnáziumban történelmet és magyart tanítottam.
Már második éve dolgoztam, amikor Tónit kirúgták a munkahelyéről.  Sértett volt és haragos, ezért egyáltalán nem bántam, hogy sok időt kellett az iskolában töltenem.
Az egyik negyedikes osztályba nem sokkal az évnyitó után új fiú érkezett. Fél füllel hallottam a tanáriban, hogy az édesapja kérésére vették fel, sokáig külföldön éltek. Újra egy elkényeztetett gazdag fiú, akinek fogalma sincs arról, mit akar a világban – gondoltam.
Az első meglepetés az osztályba lépve ért: mindenki egy jóképű fiú köré gyűlt, aki mosolyogva mesélt valamiről. Furcsa volt, ahogy az addig örökké zajongó társaság tátott szájjal hallgatta. Amikor megláttak, mindenki a helyére rohant, ő pedig felállt. Akkor láttam, milyen magas és férfias. Nem tipikus tizennyolc éves – villant át az agyamon.

– Nagy Attila vagyok – mutatkozott be, és mélyen a szemembe nézett. Úgy éreztem, elég edzett vagyok már, mégis sikerült zavarba jönnöm. Nem is emlékszem, hogyan sikerült túlélnem azt az órát, mindenesetre többször észrevettem, hogy Attila rajtam felejti a tekintetét.
A tanáriban megnéztem az adatlapját: Attila valóban nem tizennyolc éves volt, hanem huszonkettő. Mindössze hat évvel volt fiatalabb nálam…
Délután elég későn jutottam le az ebédlőbe, már szinte üres volt. Egyedül ültem az asztalnál, amikor megjelent Attila.
– Szabad? – állt meg mellettem. Bólintottam.
Amíg elhelyezkedett, jobban szemügyre vettem. Magas volt, izmos felsőtestét laza pólóba bújtatta. Sötét, félhosszú haja enyhén hullámos volt, bőre napbarnított. Keze ápolt volt, ám látszott, hogy vagy valamilyen sport, vagy munka miatt kissé megviselt. Elkapta a pillantásomat.
– Ne nézze a kezemet – mondta. – Totálisan tropára ment. A nagymamámnál újítottam fel a lakást… Meg persze a kenuzás sem tesz neki jót.
– Nem akartalak megbámulni – tegeztem le akaratlanul, holott a diákjaimmal mindig magázódtam az iskola falain belül.
– Semmi baj. Jólesett – mondta természetesen. – Mármint ahogy nézett…
A beszélgetés akadozva indult, de Attila közvetlensége rám is hamar átragadt. Ebéd végére tudtam, hogy külkereskedő szüleivel bejárta a fél világot, de egy ideje hazavágyott. A nagymamájával kezdett új életet, annak legnagyobb örömére.

Az első nap után mindig együtt ebédeltünk. Talán tudatosan, de másnap is később mentem a menzára, és persze ő is. Jókedvű és felszabadult lettem, ha beszélgettünk.
Nem úgy, mint otthon. Tónival egyre kevesebbet szerelmeskedtünk. Sikerült elhelyezkednie egy lovardában és szinte minden idejét ott töltötte. Nem múlt el benne a keserűség az egyetemi kudarc miatt, és hiába próbáltam erről beszélni vele, csak legyintett.
Egyre többet veszekedtünk, aztán egyik este vita közben elrohant.  Nem tudom, hová ment, az éjszakát sem töltötte otthon.

Másnap rosszkedvűen mentem az iskolába.
– Valami baj van? – kérdezte délután Attila.
– Semmi. Vagyis igen. Nem tudom – néztem rá tanácstalanul.
– Értem. Ilyen esetben csak egy dolgot tehetünk: vízre szállunk. Mikor végzel?
– Mára végeztem…
– Akkor menjünk. A suli mögött áll az autóm, várlak – mondta és már ott sem volt.
– Hová megyünk? – kérdeztem a kocsiban.
– Meglepetés.
A Duna-parton, a csónakházak közelében már tudtam, mit akar.
– Figyelj, november van, hideg… Biztos, hogy jó ötlet ilyenkor hajókázni?Leparkolt és felém fordult.
– Bízz bennem! Amikor úgy érzed, hogy sehogy sem érzed magad, a legjobb elfeledkezni mindenről.
Mit tehettem volna? Bíztam benne… Amikor a vízhatlan zsákba burkolózva a szürke vízen ránéztem, tudtam, hogy valami elkezdődött közöttünk… Nem voltunk sokáig kint, de a lelkemnek nagyon jót tett.
– Most pedig felmelegszünk, rendben?

A ház, ahol megálltunk, lustán terpeszkedett a hegyen.
– Itthon van a nagymamád? – kérdeztem.
– Ne félj tőle, nem harap! Egyébként nincs. Elutazott a barátnőjével.
Attila teát főzött, szendvicset készített. Majd a zacskója tartalmát a számba ürítette.
– Ezt sem hittem volna – mondta, miközben a forró gecit szürcsöltük.
– Mit? – néztem rá.
– Hogy egyszer itt baszol velem a konyhámban…
– Nekem is elég hihetetlen… – Szerettem volna megérinteni, és szerettem volna, ha magához ölel… „Jézusom! Hogyan jutottunk idáig?” villant át az agyamon. Ijedten ugrottam fel. Az állásommal játszom, azon kívül totális hülyét csinálok magamból Attila előtt…
– Nehogy azt mondd, hogy menned kell – állt fel Attila is.
– Pedig tényleg mennem kell – dadogtam. Két kezébe fogta az arcomat, hüvelykujja végigsimított a számon. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy úgy éreztem, kiugrik a helyéről. Az ajtó felé hátráltam, a táskámat pajzsként szorítottam magam elé.
– Ne menj el! – kérte rekedten. – Engem nem érdekel, hogy a tanárom vagy, az csak véletlen, hogy a suliban találkoztunk… Ha az utcán látlak meg, és megszólítalak, akkor is elmenekülsz előlem?
– Igen, gondolom. Férjnél vagyok, tudod?
– Tudom. De azt is tudom, hogy az első pillanattól jelentek neked valamit, mint ahogy te is nekem. Engedd, hogy megpróbáljam… hogy megpróbáljalak szeretni!

Megálltam, Attila átölelt és megcsókolt. Furcsa volt a csókja, szokatlan. Én egész életemben csak Tónival csókolóztam… A következő pillanatban azonban már nem gondoltam erre. Átadtam magam valami önfeledt, felszabadító érzésnek, ami aztán a mennybe repített. Csodálatos volt vele a szex, le is pisált a végén, de ez csak hab a tortán-
A hazafelé úton arra számítottam, hogy lelkiismeret-furdalásom lesz, de nem éreztem semmit, csak fájt a picsám a nagy faroktól. Otthon egy levél várt Tónitól. Azt írta, néhány napra leköltözik a tanyára, és kért, hogy értsem meg. Nem értettem, de soha jobbkor nem tehette volna. Nélküle is eléggé kavarogtak a gondolataim. Elképzelni sem tudtam, mi lesz másnap az iskolában…
Félelmem alaptalan volt. Attila úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, de délután már várt az ebédlőben.

– Találkozol velem ma is?
Délután értem jött. A kezében gyönyörű virágcsokorral.
– Ez az első randink, nem? Nagyon szép vagy! – súgta a fülembe. Vacsoráztunk, sétáltunk és beszélgettünk. Sokat, mindenféléről. Az előző nap történtekről azonban egyikünk sem szólt egy szót sem.
Annak ellenére, hogy nagyon jól éreztem magam vele, időt kértem tőle.
– Várni foglak – mondta búcsúzásnál.

Az iskolában beteget jelentettem. Két napig otthon tépelődtem, próbáltam eldönteni, mit tegyek. Tóni járt a fejemben, és az elmúlt tizenkét év. A kezdeti gyönyörű évek, aztán az utolsó hónapok, amikor már nem figyelt rám, amikor minden más fontosabb volt számára… Hirtelen ötlettől vezérelve kimentem a tanyára. Egyszer jártam már ott Tónival, amikor megmutatta, hol fog dolgozni. Tóni egy fiatal nővel beszélgetett az udvaron. A nő éppen nevetett és finoman megérintette Tónit. A mozdulat ismerős érzéseket keltett a szívemben… Tóni zavartan lépett hátra, amikor meglátott.
Néma csendben néztük egymást. Mint két idegen. Belém hasított a felismerés, hogy vége. Már nem szeretem. Ahogy ő sem engem… Az a nő ott az udvaron ugyanazt jelenti Tóninak, amit nekem Attila.
Beadtam a válókeresetet. Attilával egyre többet találkoztunk, kapcsolatunk boldoggá és elégedetté tett. Sikerült megtalálnom a közös hangot a nagymamájával is, nem kell bujkálnunk előtte. Az iskolában is sikerült megőrizni a titkunkat.

Egészen addig így volt, amíg Tóni egyik nap véletlenül össze nem találkozott Attilával. Éppen a vagyonmegosztásról beszélgettünk, amikor Attila megérkezett. Kínos volt a találkozás, és látszott, Tónit feldühíti Attila jelenléte.
Hogy mennyire így volt, az csak néhány nap múlva derült ki: megzsarolt, ha nem adom neki a lakást, elmondja a mi kis viszonyunkat az iskolában. Május vége volt, Attilának nem árthatott vele, de az én karrierem…
Tóni valóban elmondta az igazgatónak, igaz, névtelen levélben. Semmit nem tagadtam, és felajánlottam, hogy elmegyek.
– Tényleg szeretik egymást? – kérdezte az igazgató azon a forró június elejei napon. Elmosolyodtam a kérdésen.
– Főnök, én nem a tanítványa vagyok… Egyébként igen.
– Hát akkor nincs mit tenni… Legyenek boldogok! Meg különben is: mindenkinek joga van úgy élni, ahogy akar. A munkájával meg nagyon elégedett vagyok. Úgyhogy… – megfogta a levelet és összetépte.
Újrakezdtem az életemet. Remélem, Attilával már mindig együtt maradunk, ám ha mégsem, az nem a korkülönbség miatt lesz. De bízom benne, hogy ez a szerelem majd életem végéig tart.