Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Erotikus történetek, szex történetek, családi szex, pornó történet

erotikus történetek, családi szex történetek

Erotikus fantázia

2017. április 30. - erotikustortenet

- Lángod lobogjon izzva, fehéren,/ Még fájnak a csókok, fájnak a vágyak/ Te vagy a kínom, a gyehennám nékem,/ Nagyon kívánlak, nagyon kívánlak.*

Súlyos a csend az utolsó sor után. Az osztály megdermed, csak bámulnak, vagy tétován rebben a tekintetük. Magamban mosolygok, ahogy végignézem őket. Csupa budai úrilány, úrifiú, azaz csak majdnem, van néhány szegényebb sorból származó tehetség is az osztályomban. Buda, napfény, árnyas fák, elit gimnázium. Nem a csepeli panel a sötét konyhával, anyám varrógépével, apám géemkázás utáni örök sörszagú fáradtságával. Dehát tudnotok kell, kedves budai úrilányok, úrifiúk, hogy Ady írta le először a magyar költők közül: nagyon kívánlak. És tudjátok is már, hogy mit jelent, a pazar villák kapujában váltott tétova csókokból, a nyálas, tapizós házibulikból, egy kis alkoholmámorból, a mise utáni hosszú szemezésekből. Szeretettel nézem végig az arcotokat, a naív jólányokét, a tapasztalt, félig érett nőkét, a vagány fiúkét, a csendes mérnökjelöltekét.

Aztán Füleky Balázsra téved a tekintetem, és megint görcs szorítja össze a gyomrom. Hetek óta nem látom Balázs izzó szemeit. Homályosak, fáradtak, kiveszett belőlük a ragyogás. Balázs a kedvenc tanítványom, de neki csak annyit mondtam: “az egyik legtehetségesebb gyerekünk”. Csupa érzékenység, irodalom, költészet. Mérnök lesz, mint az apja de őstehetség irodalomból. Nem látom az okos kék szemeket a szürke gyűrűvel, amiben gyakran megvillan a gúny szikrája. Eltűnik a félig leeresztett szemhéjak mögött.

Aggódom Balázsért, még akkor is, amikor becsukom magam mögött az ajtót és a tanáriba sietek. Valami nem tetszik, és hetek óta motoszkál bennem a gyanú, hogy rákapott valami szerre. Nem tudom, nem értek hozzá, a mi generációnk még csak alkohollal élt. Utálom a “behívatom a szüleit” módszert majdnem felnőtt embereknél, de most elhatározom, hogy felhívom az apját. Az anyjával szívesebben beszélnék, de ő már nem él. Balázs már így jött a gimnáziumba. Vajon mit szól majd az igazgató úr a napsütötte budai villájában, hogy ilyen megalapozatlan gyanúval zaklatom? Mindegy, meg kell tennem, Balázsról van szó.

Késő délutánra jutok el odáig lélekben, hogy tárcsázzam a számot. A takarítónő veszi fel (takarítónő!), Füleky urat csak nyolc után érem el otthon.

Hazamegyek, megiszom egy pohár bort, vacsorát főzök. Fél kilenc felé döbbenek rá, hogy kezd túl késő lenni. Kapkodva hívom a számot.

- Tessék, Füleky Zoltán.

Határozott, kemény, férfias hang. De van benne valami bársonyosan nyugtalanító. Mint Balázs hangja, csak már…férfi.

- Jó estét kívánok. Elnézést a későt zavarásért, Tarcali Mariann vagyok, Balázs irodalomtanára – hadarom.

- Tarcali tanárnő? – a hang érezhetően megenyhül. – Balázs sokat mesélt magáról. Maga a kedvence.

- Köszönöm… bocsásson meg, de beszélni szeretnék magával Balázsról. Sajnos, nem telefontéma. Személyesen kellene találkoznunk. Esetleg a héten be tudna fáradni az iskolába?

- Attól tartok, se most, sem máskor – nevet fel. – Tudja, nem nagyon tudok elszakadni munkaidőben a cégemtől. Esetleg néhány hét múlva korábban eljöhetek munkából…

- Nekem ez most fontos lenne… azaz most lenne fontos – vágok a szavába.

Néhány másodpercnyi csend.

- Úgy hallom a hangján, hogy ez tényleg sürgős – komorul el. – Nem tudna esetleg felugrani hozzánk valamelyik este ? Tudom, hogy a családlátogatás gimnáziumban már nem szokás, és főleg nem este 8 után. De nagyon megkönnyítené vele az életem.

Nem örülök neki, de végiggondolom.

- Pénteken… pénteken talán jó lenne.

- Pénteken Balázs nincs itthon, a szüleimhez megyünk hétvégére vidékre, és ő már aznap elutazik.

- Nem baj. Talán jobb is így, ha csak ketten beszélünk.

Valami megmagyarázhatatlan félelem suhan át rajtam, szeretném már befejezni a beszélgetést. Balázs apja mondja a címet és hogy hogy találok oda, aztán elbúcsúzunk. Szorongva teszem le. Budai villa a hegyekben. Miért kell ez nekem? De hát Balázsról van szó. És egész kulturált úriembernek tűnik az apja.

Kényelmetlenül éreztem magam péntek este, ahogy felmászom a hegyre vezető lépcsőn. Villák, kovácsoltvas kerítések, kivilágított balkonok. Nem illek ide. Ez a gazdag emberek világa. Hűvös, tökéletes, simatestű nők koktélt iszogatnak öltönyös férfiakkal a stílbútorokkal berendezett nappalik bársonyfoteleiben. Igen, ilyen lehet belülről.

A házat alig találom meg, elbújik a fák között. Kicsi, régi, fehérfalú. Csengetek a kertkapunál. Megint az a mély hang. Mire felérek a lépcsőn, kinyílik az ajtó. És ott áll Füleky Zoltán. 42 éves, egy cég igazgatója. Barna rövid haj, kasmírpulóver, sötét szövetnadrág. És Balázs szemei, de sokkal, sokkal áthatóbb tekintettel. Pontosan ugyanazt a gúnyos villanást látom benne, ahogy végigmér. Kicsi, filigrán, jellegtelen huszonéves nő, szolid kis barna.

- Jó estét kívánok. Köszönöm, hogy eljött.

Megsemmisít a kiegyensúlyozott, magabiztos férfiasság, ami árad belőle. Kutatva fürkészi a szemem.

- Jó estét – makogom zavartan.

A nappaliba lépve meglepő otthonosság fogad. Terrakotta színű fal, szellős, levegős tér, hatalmas könyvespolcok, olvasólámpa, süppedős fotel és kanapé.

- Foglaljon helyet. Kér egy pohár bort?

- Igen, köszönöm – mondom tétován.

Az talán old a zavaromon. Valahogy nem tudom hová tenni az egészet. Nem erre számítottam, azaz mégis…össze vagyok zavarodva.

Akkor figyelem meg először az olvasólámpa meleg fényénél a kezét, amikor átnyújtja a poharat. Erős férfikéz, mégis érzékeny. Dénesé csak érzékeny volt, vékony, nőies, ideges. Ahogy simogatott az albérletben az egyetemi évek alatt. De most ez hogy jön ide, te jó ég? Dénes nincs, elmúlt az egyetemmel együtt, ez a férfi pedig a tanítványom apja. Nem számít, hogy erős és érzékeny keze van egyszerre. Borzongás fut végig rajtam, és kényszeredetten elfordítom a tekintetem a kezéről. Sem a szemébe, sem a kezére nem nézhetek, mert mágnesként vonz. A szemközti falat bámulom és simogatom a poharam.

- Hallgatom –töri meg a csendet.

- Nem tudom, hogy mondjam, kérem, ne értsen félre – kezdem.

- Nem értem félre. És kérem, nézzen rám. Mondja őszintén.

Fizikailag fáj, ahogy belémhatol a tekintete. De állom és elszántan nézek a szemébe. Abba, abba …a gyönyörű, szúrós, átható, okos szemébe.

Veszek egy mély levegőt, mielőtt elmerülök és összecsap felettem a víz:

- Balázs az utóbbi időben állandóan fáradt, homályosak a szemei, összeszedetlen. Aggódom, hogy esetleg…

- …esetleg rászokott valami drogra. Nem szokott rá. Balázst végre bevették gitárosnak egy zenekarba. Nagyon sokat próbálnak és koncerteznek. Ez volt az álma. Valamikor az enyém is – mosoly suhan át az arcán. – De természetesen szólok neki, hogy ez nem mehet a tanulás rovására.

- Köszönöm.

- Nem, én köszönöm, hogy ennyire törődik a fiammal. Tudom, hogy kedveli és ő is magát. És azt is tudom, hogy maga is éppúgy szereti Verlaine-t, mint Balázs. Vagy mint én.

Felkapom a fejem megint, és hitetlenkedve nézek a szemébe.

- Maga?

- Igen, én – iszik egy kortyot. – Miért hiszik maguk, bölcsészek mindig azt, hogy a mérnökök hülyék a művészethez? Verlaine szép, érzékeny, szenvedélyes.

- És züllött és tiszta egyszerre – csúszik ki a számon.

Kipirul az arcom az örömtől, hogy végre felnőtt emberrel beszélhetek a kedvenc költőmről. Mosolyogva, ragyogó tekintettel nézek rá.

- Igen, az – mondja halkan. – A hús szépsége és rothadása.

Miről beszélünk? Miről beszélünk? Órákig tart, amíg leteszi a poharát, de akkor is fogvatartja a tekintetem.

- Jöjjön, megmutatom a lakást.

Megkönnyebbülten állok fel. Valami láthatatlan inda font körül, kötél, fogva tart, természetellenesen mozgok. Végigsimítom a könyveket a polcon, sok szakmunka, de verseskötetek, regények, művészeti albumok is. A konyhát, a fürdőt már fesztelenebbül nézem végig, bár a fürdőben teszek egy csípős megjegyzést az újgazdag süllyesztett sarokkádra. Szűkszavúan vezet körbe, csak a sarokkádas szurkálódásomon nevet, és én is csak visszafogottan dicsérem a meleg árnyalatokat, az íves építészeti megoldásokat. Balázs szobájába bekukkantva kicsit fellelkesülök, mérsékelt kamaszos rendetlenség, a falon Nirvana poszter. Ellágyulok a holmijait nézve, mosolygok a régi fényképeken. Zoltánt megelőzve megyek ki a szobából és nyitom ki lendülettel az utolsó ajtót.

És lebénulok. Nem a széles, kovácsoltvas támlás franciaágytól, hanem attól, ami felette van. A fekete-fehér grafikán egy nőt feje fölé tartott kézzel kötöztek ki egy oszlophoz. A sötét hajú férfi előtte térdel és a nő szétvetett lábai között az ágyékához hajol. A nő húsos testű szőke amazon, a férfi, a férfi pedig emlékeztet...nagyon is emlékeztet...

- Ööö... nagyon szép munka.

Hátralépek, a képet bámulom, nem merek Zoltánra nézni.

- Köszönöm az elismerést .

Erre felkapom a fejem és a szemébe nézek.

- De hát az a férfi...

- ...igen, én vagyok a férfi. Vagyis ilyennek gondolom magam hátulról, meztelenül. A nő egy barátom.

- Maga nagyon tehetséges – nyögöm még ki, de igazából már érzem, hogy vörös vagyok a fülem tövéig. A szégyentől, hogy berontottam ide, mint a dúvad, pedig ezt lehet, hogy nem is akarta megmutatni, igen ettől. De az átható tekintet már nem engedi, hogy hazudjak magamnak. Nem attól. Az izgalomtól, ami a kép láttán elfogott és a megaláztatottságtól, hogy ennyire vonzódom ehhez az erős, domináns férfihoz, aki egészen más típusú nőket szeret. Alighanem, ez mind kiül az arcomra, mert Zoltán megszólal:

- Magát felizgatja az a kép, igaz?

Lehajtom a fejem és lehúnyom a szemem. Végem, elsüllyedek a föld alá. És közben kontrollálhatatlanul remegni kezdek.

- Nagyon felizgat téged – hallom a hangját a fejem fölül.

Megragadja az állam és felemeli. Nem tudom, hogy kerül a nyelve a számba, de egyszercsak benne van. Körbenyalja a nyelvem, aztán enyhén megharapja. Hullámzik a mellem. Sóhajtok, ahogy elszakad az ajkamtól. De nem merem kinyitni a szemem.

- Térdelj le – súlyosan zuhannak a szavak a hálószoba derengő fényében.

Mint a holdkóros, engedelmeskedem. Magamtól. Nem ér hozzám. Utólag tudom, hogy ezt a választást meghagyta nekem. És én megtettem. Hallom, ahogy kibontja az övét, lehúzza cipzárját. Suhog a szövet az arcom előtt.

- Nézz rá – mondja parancsolón.

Kinyitom a szemem. Egyenes, kemény, forrón lüktet. Semmi mást nem látok. Nagyot nyelek. Egyik kezével megragadja a tarkóm és közelebb húz, a másikkal a számba teszi a farkát. Engedelmesen beveszem, rászorítom az ajkaim.

- Nyald körbe.

A nyelvemmel simogatni kezdem. Hallom, hogy nehezen veszi a levegőt.

- Most kezdd el szopni.

Elkezdem szopni, rátapadok, kicsit bizonytalanul húzom rá és vissza az ajkam. Kitölt az íze, mindenütt, az illata az orromban. Megfogja a vállam:

- Erősen és lassan szívd.

Erősen, igen, erősen, ahogy kívánom, ahogy mélységesen érezni akarom a torkomban, a testem, a hüvelyemben, hogy kitöltsön egészen. Teljesen átadom magam a lassú, visszafogott ritmusnak, minden idegszálam az ajkaimba fut össze. Lüktető, nedves üreg vagyok mindenestül. Hullámzik a hajam, a testem, előre-hátra.

- Igen, így, pont így – mondja vággyal teli, rekedt hangon.

Aztán felhúz magához, átölel, csókolni kezd, a nyelvével kutatja a számat. Vadul, szenvedélyesen csókolózunk.

- Nagyon kívánlak. Nagyon kívánlak – suttogja a számba, és bennem elpattan az utolsó gátlás.

Hátrahajtom a fejem, érzem, hogy a nyakam csókolja, szívja,. Elkezd levetkőztetni, kigombolja a blúzom, a csuklója köré tekeri a kendőm. Aztán semmi érintés, tudom, hogy a mellemet nézi. Majd szétpattannak a bimbóim. A szájával szabadítja ki a melltartóból, körülzárják az ajkai. Szopni kezdi, erősen, lassan, határozottan. Hangosan sóhajtozom, egyre lázasabban simogatom, ahol érem.

A szoknyám cipzárját egy mozdulattal húzza le, egy pillanattal később már a bokám körül érzem. Hihetetlenül jó érzés a nedves, puha, mégis kemény száj a felmeredő mellbimbóm körül. A fogával végigkarcolja. Megborzongok.

- Igen, igen – nyöszörgöm.

Elakad a lélegzetem a fájdalomtól és a gyönyörtől. Belevájom a körmeim a vállába. Az ágyra dönt, a fejem fölé emeli a kezeim és a kovácsoltvas ágytámlához kötözi a kendőmmel. Félelem suhan át rajtam, a testem megvonaglik. Szorosan behunyom a szemem. A bugyim és a harisnyám egyszerre húzza le. Érzem, hogy elszakad tőlem, kellemetlenül hűvös van, akarom az érintését. Akarom a testét érezni magamon, kínlódva, sóvárogva. De nem merem kinyitni a szemem. Remegek a vágytól, a félelemtől, keverednek, összefolynak bennem az érzések, és folyik a nedvesség az ölemből, szivárog a combjaimra. Hallom az övcsat fémes csengését, a szövet suhogását, ahogy levetkőzik. A testem kígyózik, már nem vagyok ura önmagamnak.

Hirtelen szétfeszíti a combjaimat a térdével. Megmerevedek.

- Nézz rám – mondja valószerűtlenül mély hangon.

Kinyitom a szemem, félelemmel, szégyenkezve nézem. Belefúrja a tekintetét az enyémbe, felnyársal, belém hatol. Tágra nyílik a szemem, és teljesen átadom magam. Nem megtörök, feloldódok benne. Elolvadok. Mint a testem, az ölem. A szemembe nézve hatol belém két ujjával. A hüvelybejárat még szoros, de beljebb már csupa lucsok. A hüvelykujját a csiklómra nyomja. Nem nedvesíti meg. Lassan és szinte durván kefélni kezd az ujjaival, míg a hüvelykujja súlyosan nehezedik a csiklómra. Nem tudom, hogy fáj vagy élvezem. Nem tudok máshová nézni, csak a szemébe.

Széttárja combjaim, hátrébb térdel, lehajol, és a fogai közé szorítja a csiklóm. Nagyon erősen kezdi szívni. Úgy érzem, elviselhetetlen, de ha nem tenné, az is az lenne. Olyan szélesen feszíti szét a combom, ahogy csak lehet, ujjai mélyen a húsomba vágnak. Aztán végignyalja néhányszor a vágatot a gáttól a csiklóig. Megkönnyebbülök, ez színtisztán jó, tökéletes élvezet, gátlástalanul adom át magam neki. Hangosan nyögdécselek.

Feltérdel és a hasamra fordít. Megint belémdöfi tövig az ujjait. Aztán a derekamnál fogva feltérdeltet. Az ágytámlába kapaszkodom üggyel-bajjal, az összekötözött kezeimmel. Széthúzza a fenekem félgömbjeit. Megérzem a leheletét az ánuszomon.

„Istenem, még soha sem nyalt senki ott” – gondolom. Hevesen kezdi nyalni. Mindent beborít a nyelve. Körkörösen simogatja a megkeményített nyelvével az izomgyűrűt. Egyre mélyebben és mélyebben hatol belém. Majd megérzem az ujját a szűz nyílásban. Éles, hasító fájdalmat érezek, ahogy áthatol az izomgyűrűn. Elakad a lélegzetem. De utána már könnyen mozog. Szinte azonnal követi egy második ujj. Tövig mártja mindkettőt a fenekembe, körbesimogatja belülről. Kissé fájdalmas, idegen, de őrülten felizgat.

Aztán eltűnnek az ujjak a fenekemből, és megint beleborzongok a teste hiánya és a testetlen félelem okozta hűvösségbe. Néhány másodpercnyi vihar előtti csend.

Váratlanul csattan az első ütés. Nem igazán fáj, inkább a meglepetéstől kiáltok fel. A második már jóval csípősebb. A harmadikba érezhetően még több erő szorul. Egyre hangosabban sikoltozok az ütésektől. Felváltva üti a két félgömb külső oldalát, egyre erősebben és csípősebben. Érzem, hogy tűzforró a bőröm.

- Hangosabban! – mondja keményen.

Fáj, most már igazán fáj, és csak növeli a fájdalmat, hogy kiszámíthatatlan az ütések között eltelő idő. Állandósul az égő bizsergés, szinte porhanyóssá válik a fenekem. Nincs már tudatom, nem gondolok semmire, csak egyik ütéstől a másikig létezem. Sikoltozom, nyöszörgök, a fájdalomtól vonaglik a testem.

Észre sem veszem, mikor hagyja abba, csak megint érzem a hiány hűvösét, aztán a hűsítő nyelvet a fenekem vágatában. Örömmel adom át magam a lenyugvásnak, hálás vagyok a pillanatért.

De máris érzem makkját az ánuszomnak feszülni. Lassan nyomja belém. Elviselhetetlen a nyomás és a hasító fájdalom. Lüktet a kín és a gyönyör egyszerre az altestemben, ahogy belém nyomul. Csorog le a combomon a nedvem. Nagyon lassan mozog bennem. Másodpercekig nem veszek levegőt, minden erőmmel a behatolásra koncentrálok.

Amikor már tövig bennem van, megáll. Finoman simítja végig a hüvelyem lucskos bejáratát, és a csiklómhoz nyomja az ujját. Sikítva élvezek el, szétrobban az testem. Az orgazmus az ánuszomból indul ki, és koncentrikus körökben gyűrűzik végig rajtam. Émelygek, elfog a rosszullét az intenzitásától. Görcsösen dobálom magam, de ő tart, nem mozdul. Fogalmam sincs, meddig tart, egy örökkévalóság. Amikor kezdek elcsendesedni, finoman simogatja mellem, és lassan mozog bennem előre hátra. Egyre hangosabban lélegzik. Hirtelen néhányszor erőteljesen döfi magát mélyre bennem, egyre gyorsulva, majd kiszakad belőlem, és hörögve élvez a fenekemre. Érzem, ahogy a bizsergő ütésnyomokra fröccsen az ondó. Langyos és sűrű, balzsam a sebeimre.

Aztán súlyos csend, percekig nem mozdul semmi. Majd finoman szétkeni az ondót a bőrömön, puhán masszírozza a sajgó sebekbe.

Mellém fekszik, hátulról húz magához. Végigcirógatja a karom, a mellem, a hasam, az ölem. Nem hallok mást, csak ahogy visszatér a lélegzése a normális kerékvágásba. Teljesen kiürültem, és a lélegzése elálmosít. Már félálomba merülten érzem, hogy eloldozza a kezeim és végigcsókolja a karom. Befészkelem magam így háttal az ölébe. Ringat, simogat, elandalít.

Az álom küszöbén már teljesen megnyugszom, otthon vagyok, igazán otthon, ahová mindig is vágytam... fülemben egy halk hang duruzsol...

-... nézése hallgatag szobrokénak mása,

Szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:

Mint elnémult drága szavak suhanása.**

*Ady Endre: Tüzes seb vagyok

**Paul Verlaine: Álmodom egy nőről. Ady Endre fordítása

szex sztorik