Ez a nap is csak olyan volt, mint a többi, ugyanúgy kezdődött, mint az a közel 200 nap, amit kedvesem nélkül töltöttem el. Régen végeszakadt már a kapcsolatunknak, elmúlott a "varázs".
Fölébredtem és ugyanazt találtam mit eddig, üres ágyat, és derűsnek nem igazán mondható reggelt.
Gondoltam hódolok kedvenc időtöltésének, túrázok egy nagyot. Összeszedtem cuccaim, buszra szálltam és irány a kitűzött csúcs!
De amilyen peches vagyok, félúton Bánkút felé szakadni kezdett az eső. Várható volt, minden összeszövetkezett ellenem.
Rövid 2 órás stop után visszajutottam a városba. Természetesen bőrig elázva. Jól megbámultak mindenfelé, de ennek ellenére betértem kedvenc cukrászdámba egy jó forró kávét meginni...
És ott volt Ő! Sarkon is fordultam, míg észre nem vesz, de elkéstem már az első pillanatban... Elég föltűnő voltam a megszokott piros túracuccomban...
Odajött és megkérdezte, van e kedvem csatlakozni hozzá és a barátnőjéhez. Mentegetőztem egy darabig, hogy vizes vagyok, nem akarok zavarni, de unszolására maradtam.
Beszélgettünk egy röpke órát, majd lassan elindultunk a belváros felé. A kedves barátnő hamar elhagyott minket, nem messze lakott a cukrászdától, így ketten maradtunk. Gondolom mindenkinek ismerős a pillanat... sem egy mondat, sem egy szó.. ami elhagyta volna a számat. Hamarosan ex kedvesem utcájához ért a villamos, és eljött a búcsú pillanata...
De ekkor olyat tett, amire soha nem számítottam volna, megkérdezte nincs e kedvem hazamenni vele, kicsit megszárítani magam és beszélgetni egy kicsit. Persze belementem.
A kezdeti szótlanság után egész délután beszélgettünk...
Észbe sem kaptam, hogy közben szép lassan haza kellett volna indulnom, rádöbbenve, hogy 15 percem van az utolsó buszomig, összekaptam magam és megköszönve a beszélgetést a kapu felé vettem az irányt. Mint az már "megszokott" volt a búcsú a kapuban történt...
Ám ekkor arra kért maradjak, maradjak vele... beszélgessünk még.
Furcsa érzés futott át agyamon, 2 év emléke, 200 nap hiánya volt az. Maradtam.
Nedves Cuccaim helyett, amiben egész nap üldögéltem (fel nem tűnt) kaptam egy nagy pólót, ami még együtt töltött napjainkból maradt nála.
Beszélgetni kezdtünk, majd fél 2 körül lefeküdtünk aludni, ő az ágyán, én az ágy mellett a földön. 10 perc szótlanság után a sötétből egy pici kéz nyúlt az arcom felé... végigsimogatva arcomat. Ugyanaz az érzés fogott el, mint a kapuban. Fölültem, és egy mécsest gyújtottam... az ágyvégében voltak ugyanott, mint ha csak tegnap hagytam volna ott őket, pedig jó néhány hónapja volt az már. A pislákoló fényben feltűnt arca, mosolya és az a pillantás, amire már régóta várok!
Kérte hogy feküdjek mellé, és csukjam be szemeimet. A derekamra ült, csak a lágy bőrét és a teste melegét éreztem... nem volt semmi, és nem volt senki, csak Ő és Én!
Elsuhant arcom előtt egy selymes ruhadarab, majd engem is felültetve lekerült rólam is a póló. Átöleltem, és csak szorítottam, mint ahogyan ő is szorított engem.
Megcsókoltuk egymást, félve, mint két kisgyerek. Égett a szám és egyre jobban kívántam... de ugyanonnan szerettem volna folytatni ahol azt abbahagytuk anno... egy simogatással búcsúzott el és egy simogatással köszöntött újra maga mellett...
Lágyan ölelt már csak, és lassan-lassan átadta magát nekem.
Törékeny testét a párnák közé fektettem, és csókolni kezdtem. Mellbimbóin és köldökén hosszan elidőzve, ezek voltak egymás "megismerésének" kezdetei is. Ugyanúgy szisszent föl, ugyanúgy élvezte forró testén hideg csókjaim, mit mikor először csókoltam...
Közben hátamat cirógatta... jól ismert, tudta mit miért tesz... Hamarosan nem bírtunk magunkkal, utolsó ruhadarabjainktól is megszabadultunk, és jól ismerve egymás "gyengéit" kezdtünk el utunkat az igazi "csúcs" felé... Őrültek voltunk, mégis gyengédek egymáshoz... kényeztetésért - kényeztetés járt cserébe.
A gyönyörű éjszaka és hajnal után szinte a napfölkeltével együtt tértünk álomba..
Délután 2 kor ébredtem föl, tudva, hogy ez egy nem megszokott nap lesz... ez más lesz!
De nem lett, ott ült mellettem, de eltűnt szeméből az éjszakai csillogás.. oda lett a varázs... megbánt mindent, bármennyire is élvezte az éjszakát, bármennyire is vágyott rám.
Tehetetlenül néztem szemébe, de csak ennyit mondott; :’sajnálom."
Összeszedtem magam, fölöltöztem, és útnak indultam... a kapuig kísért kedvesem, ahol egy simogatással búcsúzott el tőlem, immáron végleg.
Csodás éjszakavolt, mely többhónapnyi magányt feledtetett el!
De az ébredés és a szikrázó napsütés szertefoszlatott mindent! Véget ért az, mi még el sem kezdődött.
Mint látjátok, a történetet nem azért osztottam meg veletek, mert ez volt életem "leghúzósabb" éjszakája, hanem mert ennek a szomorú végű történet, (ami közel fél éve történt) a mai napon újra életre kelt!
Ma még csak egy simogatás... de holnap már egy közös vacsora szakíthat véget 1 évnyi várakozásomnak... És Újra - Új Jövőt készíthetünk magunknak!
Tanulság: legyen bármilyen próbatétel is az ára, ha van miért kitartanod, Tarts Ki!
